Betegtörténeteket olvasgatok az interneten:

– „Ha betartom a diétát ( ami szinte soha nem szokott előfordulni) akkor a cukrom étkezés után 7-8 mol.Ha nem tartom be, akkor 21mol.”

– „Nem tudok együtt élni a cukorbetegségemmel.. „
– „állandó harcban vagyok a cukrommal, félek tőle,szégyellem mások előtt, eszem össze-vissza és agyalok, h jó-e vagy magas-e, és egy nagy görcs az életem”
– „nem érdekel a cukrom, ha inzulinozom magam, állandóan hipózok- inkább nem adom be” (2 éves baba huszonéves anyukája)

Ezeket a mondatokat felnőtt emberek írják! Nem lázadó kamaszok, nem kisgyerekek, hanem szavazóképes, szaporodásképes, adott esetben felelősségteljes munkakört betöltő felnőtt emberek! Egyszerűen olyan dühös leszek ettől, hogy kiabálni tudnék!
Hol van a nagykorúakat a felnőttektől megkülönböztető önfegyelem, felelősségvállalás, előrelátás? Hát nem értik „ezek”, hogy nemcsak megrövidítik a saját életüket, hanem annak a rövidebb hátralevőnek is elcseszik a jó részét? Megvakulnak, lábatlanok lesznek, dialízisre járnak majd az utolsó éveikben, ahelyett, hogy kirándulni, vagy csak a játszótérre mehetnének az unokáikkal? Tényleg ennyire szűk látókörűek?!
Nekem is nehéz: lemondani az „éltető” édességeimről, a dohányzásról, rávenni magam arra, hogy elinduljak tornázni (ha ott vagyok és csinálom, az már nagyon jó érzés). És nem mondom, hogy nem hisztiztem, hogy nem „gyászoltam” a „régi” életemet. De nem évekig!
És persze, most, hogy írok, kezdek lehiggadni és ilyenek jutnak eszembe: hol van ezen betegek mellől a család? Miért nem nekik panaszkodnak? Miért nem hallgatják meg őket? Miért nem szólnak rájuk, hogy „hé, nem szedtél túl sok krumplit magadnak?”. Miért nem kiabálnak velük, hogy „apa, ne csináld, szeretném, ha ott lennél az unokád érettségijén!”? Miért hagyják belesüppedni az önsajnálatba őket?